Az interaktív tábla és tabletek

Kézenfekvő téma lehetne a mobiltelefonok iskolai használata körüli vita érveinek összegyűjtése, elemzése, de inkább arról kérdezném Tari Annamáriát, az „Y generáció” című könyv szerzőjét, hogy mit gondol az X, az Y generációról az oktatási környezetet tekintve, s mit gondol a jelenleg még iskolába járó Z generációról.

A mai pedagógusok nincsenek könnyű helyzetben. Az Y generáció már „alanyi” jogon nem adja meg a tiszteletet, és a tekintélyért is jobban meg kell küzdeni. A legnagyobb segítség nyilván az lenne, ha a pedagógus képes lenne megértetni egy tinédzserrel, hogy internet és számítógép ellenére, az életben nagyon kemény szabályok vannak, és többnyire valódi szükség van tudásra, ismeretanyagra, és főleg alázatra a tanulásban. Úgy gondolom, hogy az idősebb generációnak ez a legnehezebb pont a velük való kapcsolatban, mert a válaszreakciók gyakran gyerekesek, indulatosak, vagy vállvonogatósak. Ettől általában mindenkinek felmegy a vérnyomása, hogy „miért nem érti meg az a fiatal, hogy jót akarnak neki”! A tekintélytisztelet régen párosult az alázattal is, ami nem szolgalelkűséget jelent, hanem azt, hogy megadtuk a tiszteletet annak, aki birtokolta a tudást, és követni akartuk. Ma nem lehet arra számítani, hogy ez a fajta alázat automatikusan megjelenik, mert sokkal hamarabb jöhet valamilyen megkérdőjelező, kicsit kötözködősnek ható kérdéssor a diákok felől. Az életre nevelés tehát megnehezült, mert hozzáadódik ez az érzelmi és kommunikációs változás.

Úgy gondolom, ez hasonló ahhoz a jelenséghez, amit már a munkavállalók tudnak, hogy nem célszerű egy közösségi portálon az igazat leírni, miközben a munkahelyen mást tudnak. Ilyenmódon már történtek elbocsátások, mert egy főnök meglátta „beteg” beosztottja frissen feltett nyaralós képeit. Nyilván a fenti szabály egyelőre a diákokat védi, de hasonlóan kell majd kiharcolni a tanároknak is ilyet (mert a fordított védelem is fontos a felnőtteknek). Még gyerekcipőben jár az internet szabályozása, és lassan halad a felhasználók viselkedésének alakulása. Egyelőre ami látszik, hogy az anonimitás megrészegít mindenkit, és ez a látszólagos szabadság olyan fokú érzelmi inkontinenciát indít meg, ami azonnali közlésekre sarkall sokakat. De valóban, egy tanár jobban teszi, ha az internet helyett megpróbál valódi érzelmi kapcsolatban lenni a diákjaival, amellett, hogy egyébként ne maradjon le a technikai haladásról, tehát legyen tisztában azzal, milyen fejlesztések vannak, mit és mire használnak, mik a legnépszerűbb portálok, stb.

A média hatása ellen nem nagyon lehet küzdeni, tehát nem a harc a jó megoldás, hanem a valóság megmutatása. Miután az Y generáció egy vizuális korszakban szocializálódott nemzedék, érdemes például nekik olyan – a valóságot bemutató – filmeket mutatni, amiket utána megbeszélnek. A mai élet egyik legszomorúbb tanulsága, hogy miközben a technikai fejlődés száguld, vele egy időben a valódi érzelmi kommunikáció egyre csekélyebb. A valóság megmutatása tehát csak olyan lélektani közegben történhet meg, ahol van módja a diákoknak reflektálni az elhangzottakra, látottakra. Annak ellenére, hogy nagyszájúaknak látszanak, és öntörvényűnek, vannak komoly szorongásaik, mert látják, hogy egy érzéketlenedő világban kell majd helytállniuk.  Ezért a legfontosabb tudás (túl a lexikális ismereteken) az, hogy az érzelmi intelligencia, az érzelmek felismerése, megnevezése és az empátia továbbra sem megy ki a divatból, épp ellenkezőleg, az „elég jó” élet egyik fő tétele.

A könyvében ír az étkezési zavarokról is, illetve egyéb alkohollal és droggal kapcsolatos problémákról és ezt a generációt már érinti a net- illetve a játékfüggőség is. Ezeknél az eseteknél a prevenciónak nagyon nagy szerepe van. Ön szerint lehet-e, illetve ha igen, akkor hogyan lehet a mai digitális korban a pedagógusoknak felkészíteni a diákjaikat arra, mi vár rájuk a felnőtt életükben?

Persze, fel lehet készíteni őket, csak nem riogatással vagy „bezzegeléssel”. A legfontosabb, hogy megértsük, ők másban és máshogyan gondolkodnak már. Állandóan online üzemmódban vannak, és miután az utóbbi évtizedben nőttek fel, épp elég rémes és szörnyű dolgot láttak a hiradókban, filmeken. Nem feltétlenül gondolják azt, hogy egy könyv elolvasása megváltoztatna bármit is, viszont ujjongani képesek egy trendi cuccért. Mi azt gondolnánk: ez a tipikus „üresfejű” hozzáállás. Ők viszont már tudják, hogy egy erősen vizualizáló világban az a legfontosabb, hogy valaki trendi legyen, különben lúzernek látszik. Mások az értékeik, és ettől az idősebb generáció kétségbeesve azt látja, hogy hullik ki a lényeg, és marad a súlytalan a kosárban. De ők ezt egyáltalán nem így gondolják. Annyi halált és drámát láttak már, hogy meg sem rebben a szemük. Ennek ellenére azonban szorongásaik nekik is vannak, de kicsit infantilis módon. A rossz történet ugyanis általában „mások” története, tehát gyermeki csodaváró módon képesek azt gondolni, hogy ők majd nem csúsznak bele hasonlóba. Azt azonban nem mindig tudják, hogy csak az önismeret és a jó önbizalom lesz a védelem. Ennek a szerepét érdemes tehát hangsúlyozni nekik, nem azt, hogy bele lehet halni az anorexiába, vagy, hogy az alkohol öl butít és nyomorba dönt. Mert erre csak a vállukat vonják meg, hiszen sok ilyet láttak már. Nincs averzív hatása. Csak az értelmes meggyőzésnek. Egy olyan világban indulnak ők meg, ahol majd csak magukra számíthatnak, és erre kell felkészíteni őket. Nincs már biztos munkahely, nincsenek nyugdíjas állások, csak folyamatos változás van. Ez lett az állandó tényező.

Nemrég jártam egy konferencián, ahol elhangzott, hogy ma a magyar háztartások jelentős részében a gyerekszobában is van már televízió, és a gyerek mást néz, mint a szülők. A fejlődés része lesz tehát, hogy a bébimobil mellett megjelennek majd a bébiszámítógépek is. Általában a szülők  ujjongani szoktak, mennyire okos a gyerekük, hogy megtanulja az Enter billentyű használatát...A probléma nyilván ott kezdődik, ha majd azt látjuk, a korai életévek érzelmi kapcsolatát is átformálja majd a számítógép használata. Nagy a veszélye annak, hogy a TV elé leültetett gyerekek mellett formálódik majd egy másik szokás, mikor a gyerek szépen órákig csendben „gépezik”. A csapda az, hogy ez látszólag könnyít az elfoglalt és fáradt szülő délutánjain, azonban majd benyújtja a számlát, ha a családban nincs valódi és nyílt kommunikáció. Én általában azon a véleményen vagyok, hogy a korai életévektől a kiskamasz évekig kell építeni a gyerekkel azt a stabil érzelmi kapcsolatot, ami majd segít neki az életben, és amely a családot olyan elfogadó támasszá teszi, amire számíthat. Ebben lehet számítógép, csak a felnőtteknek kell a kontrollt a kezében tartania, akkor is, ha egyáltalán nincs kedve társasjátékozni vagy kirándulni...

Egy idősebb pedagógusnak lehet, hogy meglepő ilyet látni. Az egyetemek jó részén már bevezettek hasonlót (HÖK), de az ilyen típusú – diákok által – a tanár beavatása nélküli értékelés még fehér hollónak számít. Ami ebben az idősebb generációnak furcsa lehet, hogy „felkerül” a netre, vagyis közszemlére teszik a róla szóló véleményt. Nyilván lesz, akit ez nagyon zavar, és akadnak olyanok is (nyilván az elismert kategóriában) akiknek majd ez imponál. Az biztos viszont, hogy a „legszexisebb” kategória jelenléte mutatja, hogy változott a tanárok szerepe és ennek a súlya. Régen is volt olyan, hogy a fiatal matektanárba volt szerelmes a fél iskola, de ez nem volt egy feltétlenül publikus információ. Most viszont a bulvár médiafelületekhez hasonlóan a tanár külső megjelenése egy súlycsoportba esik a tanári képességeivel és oktatási hatékonyságával. Természetesen ez egy rossz folyamat, mert a küső megjelenés semmilyen kapcsolatban nem áll a tanári hivatással. Ugyanakkor a fogyasztói társadalom külsőségeket éltető világában nem meglepő, hogy ez megjelenik, mint értékelési szempont.
Nagyon hasonló ez a jelenség ahhoz, amitől már néhány online újság úgy próbál szabadulni, hogy nem engedélyezi a kommenteket. A diák nickname-mel (tehát anoním módon) nyilatkozik egy tanára képességeiről. Most képzeljük el, milyen lenne egy olyan válaszlépés, mely site-on a tanárok „mondanák ki az igazat” persze hasonló nickname védelem alatt. Akkor megtudhatná Pistike, milyennek is gondolják őt a tanáriban...
A pozitív listák általában nem váltanak ki nagyobb indulatokat, de nem kell sokáig várni, hogy ennek a pendant-ja is megjelenjen, vagyis a negatív komment. Akkor már látszik, hogy a diákok agressziója keres felületet magának...

Ez a legnehezebb kérdés. Elég sok pedagógustól hallottam (középiskolai, egyetemi), és az ismeretségi körömben is találkoztam azzal a véleménnyel, ami elég negatív a jövőt illetően. A rugalmasságot sokszor nehezíti a tanár jogos indulata, amit akkor érez, ha képtelen „megértetni” valamit, mert olyan fokú az ellenállás a diákok felől. A legnehezebb kezelni a „vállvonogatós, nem mindegy?” attitűdjét egy fiatalnak, amire az idősebb néha csak ordítani tudna, hogy „nagyon nem mindegy ám!”
A bölcs hozzáállás tehát főleg a nyugalom megőrzését jelenti, és azt, hogy valóban haladni kell a fejlődéssel. Amikor azt mondom, hogy tisztában kell lenni azzal, mi a Twitter, Thumbler, MySpace, YouTube, Facebook és társaik, akkor azt azért ajánlom, mert a közös kommunikációnak csak az lehet az alapja, ha a felnőtt nem a „lemaradásáról” ismerszik meg. Az más kérdés, hogy lehet erről véleményünk, elborzadhatunk azon, hogy bárhol járva egy Y generációs azonnal a mobilját veszi elő és online közöl a társaival valamit, képet tesz fel, vagy virtuális térképen azonnal jelöli merre is jár, hogy a többiek mindig tudják. Az idősebb ilyenkor joggal gondolja, hogy ezek a fiatalok egymással nem is beszélgetnek, hiszen állandóan gombokat nyomkodnak, és az üzeneteiket olvasgatják. De ettől még tudni kell ezekről a portálokról, kell róluk beszélni, mert csak az elfogadó megértés segít abban, hogy fontos információkat átadjunk ennek a nemzedéknek.
Az ma már teljesen természetes, hogy például egy gimnáziumi előadásomon az első sorban is lehajtott fejeket látni, mert azonnal teszik fel Twitterre, ha valami érdekes. Ilyenkor persze meg lehetne jegyezni, hogy „látszik, hogy nem figyel” vagy hasonlókat...Mert a mi „régi” fogalmaink szerint nem is figyel úgy az a diák.
De közben ők már egy multitasking generáció, akik egyidejúleg 5-8 dolgot képesek úgy csinálni, hogy megosztott figyelemmel kezelik a szituációt, ami persze csökkenti a koncentrálás mértékét, és az elmélyülést.
Tehát a legfontosabb az, hogy ne azt gondoljuk: „ez borzasztó”, hanem azt: ez most egy fontos fejlődési állomás és rajtunk is múlik, elveszítjük-e egymást. Vagy sem.

Nagyon köszönöm a válaszokat!
A könyv elolvasását minden gyakorló pedagógusnak javaslom, s az ajánlást az írónő szavaival zárnám: „talán még sohasem volt olyan fontos, hogy odafigyeljünk egymásra!”
Tari Annamária: Y generáció – Jaffa Kiadó – Budapest 2010