Az Y generáció
A Modern Iskola című újság számára készült egy interjú Tari Annamáriával nem rég megjelent "Y generáció" című könyve kapcsán. Azóta Annamária egy sikeres előadást is tartott pedagógusoknak az Interaktív tábla konferencián az elmúlt hétvégén. Azt gondolom, gondolatait, véleményét érdemes elolvasni a konferencián őt nem látó minden gyakorló pedagógusnak, sőt a nem gyakorlóknak is. :)
Az interjú a Modern Iskolában megjelent cikk változtatás nélküli másodközlése.
Az információs társadalom generációi és a pedagógusok
Interjú Tari Annamáriával
Szeptember 1-én elkezdődött a 2010/2011-es tanév, s a diákok már a mobil telefonjukról a Facebook kliensen keresztül a Twitter fiókjukban is megjelenően küldték véleményeiket az őket követőknek. A konkrét üzenet küldése nem csak a szünetekben, hanem az óra ideje alatt is zajlott. Pl:
Kézenfekvő téma lehetne a mobiltelefonok iskolai használata körüli vita érveinek összegyűjtése, elemzése, de inkább arról kérdezném Tari Annamáriát, az „Y generáció” című könyv szerzőjét, hogy mit gondol az X, az Y generációról az oktatási környezetet tekintve, s mit gondol a jelenleg még iskolába járó Z generációról.
Annamária válasza:
Az internetes közösségeknek ma már tagjai a tanárok és a diákok egyaránt. A diák és a tanár személyiségéből adódóan illetve kettőjük viszonyából adódik, hogy bejelölik egymást vagy sem.
Mi az Ön véleménye erről?
Annamária válasza:
„A valódi világban valódi teljesítmény kell a megmaradáshoz!” –írja a könyvében. Hogy tudják Ön szerint a pedagógusok ezt az üzenetet átadni a diákoknak a valóságshow-k korában, amikor a médiában látható minták mást sugallnak?
Annamária válasza:
A média hatása ellen nem nagyon lehet küzdeni, tehát nem a harc a jó megoldás, hanem a valóság megmutatása. Miután az Y generáció egy vizuális korszakban szocializálódott nemzedék, érdemes például nekik olyan – a valóságot bemutató – filmeket mutatni, amiket utána megbeszélnek. A mai élet egyik legszomorúbb tanulsága, hogy miközben a technikai fejlődés száguld, vele egy időben a valódi érzelmi kommunikáció egyre csekélyebb. A valóság megmutatása tehát csak olyan lélektani közegben történhet meg, ahol van módja a diákoknak reflektálni az elhangzottakra, látottakra. Annak ellenére, hogy nagyszájúaknak látszanak, és öntörvényűnek, vannak komoly szorongásaik, mert látják, hogy egy érzéketlenedő világban kell majd helytállniuk. Ezért a legfontosabb tudás (túl a lexikális ismereteken) az, hogy az érzelmi intelligencia, az érzelmek felismerése, megnevezése és az empátia továbbra sem megy ki a divatból, épp ellenkezőleg, az „elég jó” élet egyik fő tétele.
Annamária válasza:
S ha már a prevencióról beszélgetünk, sokszor már az óvodában is találkoznak a gyerekek a számítógéppel. Helyesli-e Ön az óvodai géphasználatot?
Annamária válasza:
Nemrég jártam egy konferencián, ahol elhangzott, hogy ma a magyar háztartások jelentős részében a gyerekszobában is van már televízió, és a gyerek mást néz, mint a szülők. A fejlődés része lesz tehát, hogy a bébimobil mellett megjelennek majd a bébiszámítógépek is. Általában a szülők ujjongani szoktak, mennyire okos a gyerekük, hogy megtanulja az Enter billentyű használatát...A probléma nyilván ott kezdődik, ha majd azt látjuk, a korai életévek érzelmi kapcsolatát is átformálja majd a számítógép használata. Nagy a veszélye annak, hogy a TV elé leültetett gyerekek mellett formálódik majd egy másik szokás, mikor a gyerek szépen órákig csendben „gépezik”. A csapda az, hogy ez látszólag könnyít az elfoglalt és fáradt szülő délutánjain, azonban majd benyújtja a számlát, ha a családban nincs valódi és nyílt kommunikáció. Én általában azon a véleményen vagyok, hogy a korai életévektől a kiskamasz évekig kell építeni a gyerekkel azt a stabil érzelmi kapcsolatot, ami majd segít neki az életben, és amely a családot olyan elfogadó támasszá teszi, amire számíthat. Ebben lehet számítógép, csak a felnőtteknek kell a kontrollt a kezében tartania, akkor is, ha egyáltalán nincs kedve társasjátékozni vagy kirándulni...
Annamária válasza:
Egy idősebb pedagógusnak lehet, hogy meglepő ilyet látni. Az egyetemek jó részén már bevezettek hasonlót (HÖK), de az ilyen típusú – diákok által – a tanár beavatása nélküli értékelés még fehér hollónak számít. Ami ebben az idősebb generációnak furcsa lehet, hogy „felkerül” a netre, vagyis közszemlére teszik a róla szóló véleményt. Nyilván lesz, akit ez nagyon zavar, és akadnak olyanok is (nyilván az elismert kategóriában) akiknek majd ez imponál. Az biztos viszont, hogy a „legszexisebb” kategória jelenléte mutatja, hogy változott a tanárok szerepe és ennek a súlya. Régen is volt olyan, hogy a fiatal matektanárba volt szerelmes a fél iskola, de ez nem volt egy feltétlenül publikus információ. Most viszont a bulvár médiafelületekhez hasonlóan a tanár külső megjelenése egy súlycsoportba esik a tanári képességeivel és oktatási hatékonyságával. Természetesen ez egy rossz folyamat, mert a küső megjelenés semmilyen kapcsolatban nem áll a tanári hivatással. Ugyanakkor a fogyasztói társadalom külsőségeket éltető világában nem meglepő, hogy ez megjelenik, mint értékelési szempont.
Nagyon hasonló ez a jelenség ahhoz, amitől már néhány online újság úgy próbál szabadulni, hogy nem engedélyezi a kommenteket. A diák nickname-mel (tehát anoním módon) nyilatkozik egy tanára képességeiről. Most képzeljük el, milyen lenne egy olyan válaszlépés, mely site-on a tanárok „mondanák ki az igazat” persze hasonló nickname védelem alatt. Akkor megtudhatná Pistike, milyennek is gondolják őt a tanáriban...
A pozitív listák általában nem váltanak ki nagyobb indulatokat, de nem kell sokáig várni, hogy ennek a pendant-ja is megjelenjen, vagyis a negatív komment. Akkor már látszik, hogy a diákok agressziója keres felületet magának...
Annamária válasza:
Ez a legnehezebb kérdés. Elég sok pedagógustól hallottam (középiskolai, egyetemi), és az ismeretségi körömben is találkoztam azzal a véleménnyel, ami elég negatív a jövőt illetően. A rugalmasságot sokszor nehezíti a tanár jogos indulata, amit akkor érez, ha képtelen „megértetni” valamit, mert olyan fokú az ellenállás a diákok felől. A legnehezebb kezelni a „vállvonogatós, nem mindegy?” attitűdjét egy fiatalnak, amire az idősebb néha csak ordítani tudna, hogy „nagyon nem mindegy ám!”
A bölcs hozzáállás tehát főleg a nyugalom megőrzését jelenti, és azt, hogy valóban haladni kell a fejlődéssel. Amikor azt mondom, hogy tisztában kell lenni azzal, mi a Twitter, Thumbler, MySpace, YouTube, Facebook és társaik, akkor azt azért ajánlom, mert a közös kommunikációnak csak az lehet az alapja, ha a felnőtt nem a „lemaradásáról” ismerszik meg. Az más kérdés, hogy lehet erről véleményünk, elborzadhatunk azon, hogy bárhol járva egy Y generációs azonnal a mobilját veszi elő és online közöl a társaival valamit, képet tesz fel, vagy virtuális térképen azonnal jelöli merre is jár, hogy a többiek mindig tudják. Az idősebb ilyenkor joggal gondolja, hogy ezek a fiatalok egymással nem is beszélgetnek, hiszen állandóan gombokat nyomkodnak, és az üzeneteiket olvasgatják. De ettől még tudni kell ezekről a portálokról, kell róluk beszélni, mert csak az elfogadó megértés segít abban, hogy fontos információkat átadjunk ennek a nemzedéknek.
Az ma már teljesen természetes, hogy például egy gimnáziumi előadásomon az első sorban is lehajtott fejeket látni, mert azonnal teszik fel Twitterre, ha valami érdekes. Ilyenkor persze meg lehetne jegyezni, hogy „látszik, hogy nem figyel” vagy hasonlókat...Mert a mi „régi” fogalmaink szerint nem is figyel úgy az a diák.
De közben ők már egy multitasking generáció, akik egyidejúleg 5-8 dolgot képesek úgy csinálni, hogy megosztott figyelemmel kezelik a szituációt, ami persze csökkenti a koncentrálás mértékét, és az elmélyülést.
Tehát a legfontosabb az, hogy ne azt gondoljuk: „ez borzasztó”, hanem azt: ez most egy fontos fejlődési állomás és rajtunk is múlik, elveszítjük-e egymást. Vagy sem.
A könyv elolvasását minden gyakorló pedagógusnak javaslom, s az ajánlást az írónő szavaival zárnám: „talán még sohasem volt olyan fontos, hogy odafigyeljünk egymásra!”
Tari Annamária: Y generáció – Jaffa Kiadó – Budapest 2010